2018. január
2018. január
1968 óta minden januárban egy héten át a helyi keresztény közösségek templomaiban együtt imádkozunk mi, különböző felekezetű emberek, Krisztusban testvérek.
Az Öku szinte a kezdetektől, a 90-es évek elejétől bekapcsolódott a helyi lelkészekkel karöltve az Ökumenikus Imahét programjába. Rövid igeszolgálat is része az alkalomnak, melyet mindig egy másik közösség lelkésze, papja végez. Az idei imahét előzetes helyi programja itt olvasható, a nemzetközi imahét egyetemes programfüzete pedig itt érhető el.
Az egész heti programot a nyitó- és záróalkalom keretezi, amelyet mindig az Ökuban tartunk. Az idei kezdő áhítatot az énekelni szerető ökus szülők bevonásával szeretnénk színesebbé tenni. Természetesen éneklés nélkül is szeretettel hívunk minden családot. Olyan jó volna minél többen együtt imádkozva, énekelve, elcsendesedve kezdeni az imahetet és egyben ezt az évet! Buzdítunk mindenkit erre a közös órára!
Aki szívesen bekapcsolódna a többszólamú együtt éneklésbe ezen a január 21-ei vasárnap délutánon, azt szeretettel hívjuk január 12-én, péntek délután fél hat órától az iskolába, hogy Zámbó Nóra tanítónő vezetésével megtanuljuk és összeénekeljük a szólamokat.
„Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat
gondosan őrizzük meg,
Hogy tiszta legyen majd az ünnepekre”
(József Attila)
Miért jó, ha az év egy kitüntetett hetének minden napján este összegyűlünk közös imádkozásra? Először is azért, mert Jézus maga szorgalmazza, hogy kitartóak legyünk az imádságban, és hogy egységben legyünk. Az odaszánt lélekkel történő imádságban hallatlan erő van. S ez még sokszorozódik, ha egymással közösségben, egy szívvel imádkozunk.
Hálát adhatunk, hogy Teremtő Istenünk évszázadok viharain át ugyan, de megtartotta nemzetünket, hazánkat. Hálát adhatunk családunkért, szeretteinkért, közösségeinkért. Könyörögnünk kell azonban, hogy megmaradhassunk a jövőben is kereszténynek és magyarnak. Magyarország még nem vágta el teljesen keresztény gyökereit, így még van esély az emberhez méltó élet hosszabb távon való fennmaradására. Persze csak akkor, ha a valódi értékekhez ragaszkodunk, és ellenszélben is kiállunk mellettük.
Meglátásom szerint ez csak úgy valósulhat meg, ha erős imádságos háttérrel segítjük azon vezetőinket, akik küzdenek azért, hogy nemzeti és keresztény identitásunkat megőrizzük, erősítsük. Imádkozzunk továbbá a határon túli honfitársainkért, kiemelten pedig a kárpátaljai magyarokért. Ne feledkezzünk meg azonban üldözött keresztény testvéreinkről sem. Az ima mellett kötelességünk nekik minden tőlünk telhető anyagi és erkölcsi támogatást megadni.
Luther szerint a világot csak a keresztények imája tartja még fenn. Úgy vélem, ez a megállapítás ma is igaz.
Dobó György
Az együttes 1997 őszén alakult, a csíksomlyói gyermekotthon lakóival, 40 állami gondozott gyerekkel kezdte működését. Azért kapta az “Árvácska” megnevezést, hogy magyarázat nélkül is érthető legyen, kik tartoznak ide.
Iskolánk több, mint tíz éve támogatja és táboroztatja a csíkcsomortáni Babba Mária Ház lakóit. Az otthonban élő árva gyerekek is az Árvácskákkal zenélnek. Immár hagyomány, hogy adventben az együttes betlehemes előadást tart az Ökuban.
Megkérdeztünk néhány tanulót arról, hogy nekik mi tetszett az Árvácskák előadásában?
„Nagyon jó volt nézni, hogy a csillagot tartó angyal középen sokáig tudott állni és énekelni.”
„Mosolyogtak előadás közben és hangosan énekeltek.”
„Jó volt, hogy két éneket is ismertem és énekelhettem velük.”
„Jó volt a nagyfiúk tánca, és hogy hátul a felnőttek segítették a kicsiket.”
„Nagyon szépek voltak a jelmezek is.”
„Az tetszett, hogy a kicsik is énekeltek és ennyi utazás után is ilyen lelkesek voltak.”
„Tetszett, hogy a kicsik 500-600 gyerek előtt sem ijedtek meg.”
„Tetszett, hogy a kicsik segítették egymást.”
„Úgy éreztem magam, mintha nem is az iskolában lennék.”
„Nagyon kreatív volt és jó, hogy minden évben más műsorral készülnek.”
Az idei már a második alkalom volt, hogy vendégül láthattuk Erdélyből az Árvácska együttes három-három tagját.
Voltak vendéglátó családok, akik a fényeiben már adventre hangolódó Budapest belvárosába kalauzolták vendégeiket, hogy esti pompájában is megcsodálhassák a fővárost, és felejthetetlen emléket szerezzenek róla.
Nálunk a kézműveskedés és társasjátékozás adott közös élményeket. Öröm volt látni, hogy az árván maradt gyerekek nehéz sorsuk ellenére nem érzik magukat elhagyatottnak, van jövőképük, vidámak, illedelmesek. A hit átadása és a nevelőiktől kapott szeretet csodákat tesz velük. Elmondásuk szerint hatalmas élményt jelentett számukra, hogy bepillanthattak egy családi est lefolyásába. Egyszer majd, amikor saját családot alapítanak, talán pont ezen élményt felidézve találnak útmutatást életük e fontos részéhez.
Nagyon érdekes megtapasztalás volt, hogy a vendéggyerekek milyen pozitív élményként élték meg, hogy az utcán található plakátok, reklámtáblák, utcanevek csak anyanyelvükön voltak olvashatók. Még minket felnőtteket is ráébresztett arra, hogy ami nekünk természetes, az sajnos nem minden honfitársunk számára adott.
A búcsú pillanata is tartogatott még meglepetést. A múlt évi búcsúzás alkalmával egyik gyermekünk (a legédesszájúbb) még gyorsan összepakolt a pár nappal korábban kapott kis mikuláscsomagjából három adagnyit, mondván, hogy a lányok olyan hosszú útra mennek, nekik nagyobb szükségük lesz a csokikra, mandarinra és üdítőre. Nagy öröm volt látni ezt a lemondást gyermekünk részéről. Hiszen kis dolognak tűnik, de számára egy út kezdete: azé az úté, ahol a figyelmesség, a lemondás, a másik öröme fontosabb saját komfortjánál.
Deutsch család
Mire nagy nehezen sikerült kiszámolnom, hogy idén volt 25 éves az Öku karácsonyi vására, rögtön nekem szegeződött a kérdés, hogy mi motivál abban, hogy (talán egy kivétellel) minden évben nekiugorjak a megszervezésének? Remek kérdés – hosszasan el is töprengtem rajta.
Hogy miért született meg maga a vásár, azon már az Ökuláré első számában elmerengtem. De hogy mi tartja fenn huszonöt éve, azon csak a kérdés kapcsán kezdtem el gondolkozni. Huszonöt év rengeteg idő egy ember életében – de egy iskola történetében talán csak arra elegendő, hogy egy hagyomány kialakuljon, formát öltsön, az évek múlásával lecsiszolódjon róla, ami nehezen kivitelezhető, és megmaradjon, ami elengedhetetlenül fontos.
Ennyi év alatt a vásár sok változáson ment keresztül: cserélődtek a helyszínek, átalakult az elrendezés, az árusok száma, a büfé, és még sorolhatnám. Ellenünk dolgoznak a folyton szigorodó szabályok: állandóan kiskapukat kell keresnünk, hogy minden a megfelelő módon működhessen. Harcolunk a „pénzzel minden kiváltható” szemlélet ellen; minden évben buzdítjuk a nyolcadikosokat és szüleiket, hogy a büfében ezen egy alkalommal dolgozzanak össze – bár tudjuk, hogy többen inkább befizetnék a megfelelő összeget, csak ne kelljen bevállalniuk azt a néhány óra munkát vagy elkészíteniük egy adag salátát... Mindeközben tanítók, tanárok, lelkes szülők hatalmas erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a készülődés, az alkotás folyamata megmaradjon, hogy a szűkös időkeretek mellett és ellenére is érezzék a gyerekek, hogy hasznos és szép – vagyis örömforrás – a munkájuk, mely ráadásul még „piacképes” is.
Mindezekkel együtt olyan eseménnyé váltunk a környéken, amire nemcsak a régi és új ökus családok számítanak, hanem szűkebb és tágabb környezetünk lakói is. Az emberek szeretnek hozzánk jönni, dicsérik a gyerekeket, a hangulatot; az árusok már hívás nélkül jelentkeznek, és ismerősként üdvözlik egymást és a vásárlókat.
Az érdekesség kedvéért az idei karácsonyi vásár számokban: Elfogyott kb. 400 kávé és pizza, 100 adag gulyásleves, 320 liter üdítő és ásványvíz, több, mint 10 kg gesztenye. Véradásra 70-en jelentkeztek – de különböző okokból sajnos csak 44-en adhattak ténylegesen vért. A véradók versenyét 9-9 fővel az Alma és a Cédrus osztály nyerte (véradóik fele tanár vagy tanárok családtagjai voltak). Viszont a húsz osztály közül nyolcból egy véradó sem akadt…
Azt gondolom, hogy egy hagyomány attól hagyomány, hogy változik, alakul, de tovább él – és nem kérdés, hogy folytatni kell. Mióta a véradás is része az eseménynek, különösen szívügyemnek érzem a szervezést. És teszem is mindezt addig, amíg a mérleg serpenyőjében a rengeteg előkészítő munkát ellensúlyozza, hogy közösen jól érezzük magunkat a vásárban és fontosnak tartjuk a rajta keresztül megvalósuló értékeket.
Járó Ildikó
az Öku karácsonyi vásárának szervezője (immár 25 éve)